A szemészet után a KFC-ben ebédeltünk azért, hogy ez a nap ne a főzésről szóljon és azért mert Pocok szeret ott lenni, mert a szalmakrumplit Kisti is nagy élvezettel majszolja, mert ritka alkalom az ilyen, mert a csirkehusi ott nagyon finom (főleg a csípős) és mert igazi étterembe esélytelen és főleg értelmetlen a Kicsivel bevágódni. Ezt nemrég tapasztalati úton tanultuk meg, a következő 2-3 évre előre. Nőnap alkalmából kiderült, hogy ezentúl a fastfood is felejtős.
Ha már délelőtt a tornán szenvedtem, még csak nem is azt rendeltem, amit igazán ettem szívesen volna (sok csípős csirkecsíkot négyszáz kalóriás fokhagymaszósszal és egy adag ropogós krumplival, zéró kólával leöblítve – igen, tisztában vagyok vele, hogy ennek a társításnak semmi értelme), hanem joghurtos salátát, de még azt is csak fél kézzel tudtam lapátolni míg meg nem untam, aztán inkább összecsomagoltam hogy majd megeszem itthon, mert már így is megfeküdte a gyomromat a mohón evés. Közben a Kicsifiam az etetőszékből kidobott minden elérhetőt, semmit nem volt hajlandó megenni (még a krumplit sem, sőt az apja által előrelátó módon odacsempészett müzliszeletet sem…), minden kellett de csak egy hajigálás erejéig, majd mikor ő maga is ki akart szökni a helyéről, akkor kivettük s de úgy már ő diktálta a futó tempót. Persze, hogy az ablakpárkányra való felmászás, a sarokban álló poroltó, a nagy szemeteskukák és a kifele nyíló vécéajtók érdekelték a legjobban. Cirkuszt csináltunk az egész KFC-ből. Oda se mehetünk többet.
A vacsira hazarendelt pizzát már viszonylag civilizáltan el tudtuk fogyasztani, mert itthon legalább nem kell állandóan az Apró nyomában futni, jöhet-mehet, bár azért mióta gondol egyet és húz és mutat és menni kell, azóta ugyancsak kevés a három egymás után békében lenyelhető falatjaink száma. Ez nem mindig lesz így de most tényleg ez van s mondhatnánk, hogy ezt kell szeretni csak elég nehéz szembesülni vele. Az egy dolog, hogy kizárólagos itthon elfogyasztott étkezésre vagyunk ítélve a következő évekre, de azért lesznek olyan helyzetek, melyekben muszáj lesz kimozdulni. Például ma ünnepeljük a Nagynéném 55. születésnapját. A Laci csárdába hívott vacsira. Ez egy füstös, szombat este végtelenségig zsúfolt hely, ahol az sincs, ahol totyogni. És István nincs itthon. Viszont menni illik, kell, akarunk, ott a helyünk. Pont egy hete folyamatos gyomorideget érzek miatta. Mert mondják ugyan, hogy ó hát leszünk ott elegen, mindenki csak tíz percet fogja a Kicsit és milyen jól eltelik az idő. A gyakorlat azt mutatja, hogy a Kicsi nem is olyan kicsi, utálja ha “fogják” utána futni viszont senki nem akar, magassarkúban nem is igen lehet. Tudom, hogy nem zárkózhatunk be, tudom, hogy felfújom a dolgot, tudom, hogy mindegy, eltelik. De ketten is nehezen bogozzuk Istvánnal, gyakorlatilag másra nem is jut időnk, ráadásul én olyan sokat vagyok nem ketten.
u.i. Pocok egy angyal gyermek. Meg sem tudom eléggé köszönni őt a Jóistennek. Ezt most nem ellentétként emeltem ki, csak tényleg végtelen hálát érzek azért, hogy nem kettő darab, hasonló korú, egyformán kópé gyerek után kell háromfelé szaladni. Persze eljön majd az az idő is, ha minden jól megy, és akkor nagyot fogok röhögni ezen a bejegyzésen, hogy de jó dolgom volt és mégis panaszkodtam.
Kölcsönvett Kincsek 
3 hozzászólás Új írása