A szívem nagyot dobban valahányszor leírom, kiejtem, elújságolom: a kicsi fiam másfél éves. Sablonos lenne azzal előhozakodni, hogy csak most született, pedig Istenem, szempillantás alatt telt el ez a 18 hónap és úgy érzem, hogy élénken emlékszem minden pillanatára.
Csodálatos kicsi babám. Élmény minden nap. Egyre nagyobb kaland. Kicsit úgy érzem, most a dackorszak alsó határát súrolván, hogy kezd látványosan könnyebbé válni az élet. Többet és rendszeresebben alszunk. Bár továbbra sem beszél, azért magyaráz és ha nem érted meg egyből, akkor folytatja s addig uzsukál, míg csak kiderül, hogy vizet kért és nem csak úgy fel akart mászni a konyhapultra a kilátás végett. Ma az ebédnél a levest tiszta egyedül ette meg. Egy egész tányérral. Brokkolikrémlevest levesgyönggyel. Persze utána látszott a menü a blúzán, de igazán elenyésző mennyiség ment mellé. Mondja, hogy tátá, mámá, mama, Anna, alma (amma), utánozza a kutyát, macskát, lovat, oroszlánt, kakast. Tud labdázni, sőt, focizni, elbrümmög a kocsikkal, mutatja, ha jött a kakó a pelusba, berakosgatja a különböző formájú kockákat a doboz megfelelő lyukjain, mesterfokon kezeli a távirányítót és a telefonomat és akkor a legboldogabb, ha az autóban beülhet a kormány mögé. Egyik napról a másikra egyszer csak tudott futó-motorozni, most már olyan ügyesen száguldozik, hogy hamarosan kipróbáljuk a szabadban is. Ma elvitte az Apukája a fodrászhoz, hogy egyforma bársony-kutya-frizurát nyírjanak nekik. Nagyon cukik. Apja-fia. Annyira sajnálom az arany-gyapjas fürtjeit, de ez így most jobb lesz nyárra, mert fél mindentől ami rondán zúg, a hajszárítótól is. Legalább 3-4 hónappal idősebbnek néz ki most. Nagy fiú. Külön egyéniség, teljes értékű családtag, saját hellyel az asztalnál.
Kölcsönvett Kincsek 