Négy napja megint 17 napos fogyókúrázom. Most nem nehéz. Sőt, azt érzem, hogy inkább enni nehéz. Eltekintve attól, hogy 3 hete fáj a mandulám és nem vagyok hajlandó orvoshoz menni vele, állandó a gyomoridegem is. Talán a két hét magány okozza. Nem tudom. Ölelés kéne, minél több. Nem elég már a beszéd.
S hogy igazoljam, amit mondok, íme elkészítettem ezt a fotót a ma reggeli kilátásról. A sütőből frissen kikerült csokis keksz illatozott az orrom előtt, majszolni lehetett volna a kávéhoz, mégsem kellett, egy morzsányi sem. Meg is van az eredménye. A mínusz két kiló pont elég volt a mérlegbeli indexváltásra és ettől tele vagyok energiával. Már azt méregetem, hogy a “ki tudja mikor lesznek megint jók ezek a kicsi ruháim” feliratú 4 nagy dobozt leoperáljam a gardrób legfelső polcáról. :))) Oké, ott még nem tartok, de a 17 nap vége még messze van. És már most is elkönyvelhetem, hogy többet fogytam szülés óta, mint ahány kilós most az amúgy jó súlyos kisfiam. Alig bírom, pláne lépcsőn felfelé. Hogy is tudtam magam cipelni tavaly ilyenkor, mikor azok a kilók még mind rajtam éktelenkedtek? Kívánjatok sok sikert és gyertek, egyétek meg a kekszet, mert nem tudom meddig tart még a lendületem. 🙂
Kölcsönvett Kincsek 