Norvég Posta vs. Román Posta

Meglepő hírt olvastam a tegnap, mely gondolkodásra és további kutatásra késztetett. Nagyon érdekesnek tartom, hogy miközben otthon egyik postahivatalt a másik után zárják be, a meglévőknél is súlyosan mértékben csökkentik a személyzet számát és nagy általánosságban amint belépsz egy hivatalba azonnal szembetűnő az, hogy ott spórol az állam ahol még lehet, addig Norvégiában az a hír, hogy az ország legnagyobb posta-központjának épp megduplázni készülnek a kapacitását, mert úgy mérték fel, hogy a forgalom egyre csak nőni fog.

Háttérinfóként elmondom, hogy óriási posta rajongó voltam gyerekkoromtól kezdve. Nagyjából annyi idős lehettem mint Anna, amikor elkezdtem megye- és országközi tantárgyversenyekre és táborokba járni és egy-egy ilyen alkalommal egészen biztosan címet cseréltünk 2-3 jófej emberrel, többekkel közülük aztán hosszú évekig havi rendszerességgel leveleztünk. Szinte meg is feledkeztem már erről a hobbimról, mely a 13-17 éves énem számára annak idején nagyon fontos volt és melyet minden kétséget kizáróan az internet világa tett tönkre. Abban már semmi varázs nem volt, hogy az leküldött levelemet azonnal megkapta valaki és rögtön válaszolhatott rá, mert ez így hirtelen sok lett. Korábban megkaptam egy levelet, egy hét alatt megírtam a választ, ami megérkezett jó egy hét alatt a címzetthez, akinek szintén további hetekbe telt válaszolni és elpostázni a levelet… szóval ha az embernek 5-6 levelezőtársa van, de mindenkinek csak havi egy levelet ír, akkor az teljesen kellemes. Az e-mail mindent felgyorsított és elrontott. De, visszatérve a postára, imádtam sorban állni (ah, amikor még az ember ráért…), megvenni a bélyeget, szörnyen büszke voltam arra, hogy van kinek levelet küldeni, ismertek már a postásnénik is. Amikor úgy tíz évvel ez előtt megnyitottak egy apró kirendeltséget a Diamant piacnál (3 percre a házunktól), ugráltam mint egy kisgyerek, hogy most már az ügyes-bajos dolgokkal nem kell messzire menni, mert azért mai napig akadnak postán intézendő dolgok. Azt hiszem én lehettem az egyetlen rajongójuk, mert talán nem több mint 2 év múlva be is zártak és pozitív irányú tendencia azóta sem mutatkozik a rendszerben. A postának pont az kellene legyen a lényege, hogy elérhető közelségű olcsóságával megnyerje a versenyt az esetleges versenytársakkal szemben. Csakhogy a csomagokat nem kézbesítik, akkor sem ha kicsi és akkor sem ha otthon vagy, hagyják helyette a cetliket, melyekkel aztán ki kell állni a nagy sorokat, melyek végén kiderül, hogy nem is jó épületben vagy. Szegény postásoknak egyre nagyobb a körzetük és egyre kevesebb a dolguk. Szörnyű végignézni ahogy haldoklik a rendszer, miközben a hasonló szolgáltatásokat nyújtó ám magánkézben lévő futárcégek virulnak, gazdagodnak, terjeszkednek és elképesztő pénzügyi eredményeket érnek el.

Bezzeg Norvégia… 7 hónapja élünk itt és ezalatt a boltok javarészt zárva tartottak. Ennek megfelelően az élelmiszereken kívül a szükséges dolgokat főleg online tudtuk megvásárolni. Már elsőre szembetűnő volt, hogy a csomagokat nagyon kevés kivétellel a posta szállítja ki. Elkezdtem figyelni és valóban alig látni futárt. Nem igaz, hogy ne lenne jelen a DHL az országban, de viszonylag alacsony a piaci szerepük. Kimondottan csak olyankor tudnak szóhoz jutni, amikor a posta valami miatt kivételesen nem megfelelő választás. A Norvég Posta gyors, pontos, az emberek megbíznak benne és a legfontosabb: könnyen elérhető. A postaládák nagyok, így a kisebb csomagok nagyrészét kézbesíti a postás, akinek nem mellesleg alig kell cipekednie, mert roppant cuki postás járművekkel közlekedik: kicsi szekér, kicsikocsi, nagyobb kocsi… épp mit kíván meg a helyzet. Ha a csomag nem fér a postaládába, akkor cetlit hagy, mely alapján a küldemény felvehető a legközelebbi posta-pontról. És itt jön a rendszer valóban zseniális eleme. Lassan már Norvégiában is ritkaságszámba megy az igazi nagy régimódi postahivatal (én még egyben sem jártam). Ezeket felváltották a jellemzően élelmiszerüzletekben berendezett ügyfél-pontok, ahol a küldeményekkel kapcsolatos minden szolgáltatás elérhető. Ráadásul itt nem egy unatkozó postáskisasszony várja ücsörögve az ügyfeleket, hanem a boltok kasszásai lépnek szükség esetén át a postáspult mögé, ezáltal optimizálták az alkalmazottak számát is. Ezek a pontok pedig nem csak hogy mindenkihez a lehető legközelebb vannak, de útba is esnek. hiszen összeköthető az ügyintézés a bevásárlással (csak akkor vásárolunk a Coop-ban, ha fel kell venni onnan valami csomagot, de ha már ott vagyunk, miért is ne onnan vennénk a kenyeret?), ráadásul a nyitvatartási idő is nagyon kényelmes, mert az élelmiszerüzletek jellemzően korán nyitnak és későn zárnak. Nem is tudom elmondani, hogy ez hányszorosan win-win-win… Ami pedig a webshopokat illeti, jellemzően csak jó nagy összeg fölött vagy sokszor egyáltalán nem kínálnak ingyenes házhozszállítást, miközben ezekre a felvevőpontokra már kisösszegű rendeléseket is ingyen kivisznek. Ahhoz, hogy teljes képet rajzoljak a helyzetről még azt is meg kell jegyeznem mindképp, hogy Norvégiában nem léteznek az immár otthon is meghonosult hipermarketek. Profi- vagy legfeljebb Lidl-nagyságú élelmiszerüzletekből viszont nagyon sok van a városban, így a legközelebbi posta-pont sosincs 1 km-nél távolabb, így valóban nem jelent senkinek plusz terhet az, hogy a csomag nem érkezik épp az ajtójáig. A rendszer úgy van tehát felépítve, hogy szinte nincs is szükség a hagyományos értelemben vett futárokra, akiknek az ország nagy területe és a sok vidékre jellemző alacsony népsűrűség miatt nem is igen éri meg gyúródni ezen a piacon.

Ha működőképessé, vagy egyenesen fenntarthatóvá szeretnék tehát tenni a Román Posta intézményét, nem kell ám feltalálni semmiféle spanyol viaszt, csak szét kell nézni olyan országokban, ahol jól működik a rendszer. Norvégia remek példa erre.

u.i. A Zé-jel soha nem érhet véget…

Hírdetés