Állandóan kerestem a telefonom… az összes többi cuccomnak viszonylag hamar került stabil helye a lakásban, így a telefon a mindenkori rekordtartó a “hol a manóban van már megint a…” kezdetű mondatok örökös toplistáján. Igazságtalan előnye egyrészt a jellegéből fakad, mert a többi cuccunkat távolról sem tesszük-vesszük és használjuk ennyit, másrészt nagy segítség az is, hogy egyelőre még nem hordok a lakásban szemüveget, mert ez utóbbi idővel méltó ellenfélnek fog bizonyulni úgy nézem. István nem érti, hogy én hogy tudom örökké keresni a telefonomat én nem nem értem, hogy ő hogy nem érti, hogy a telefonom hol itt van hol ott van, ez természetes. Az ő megoldása egyszerű: kizárólag zsebes nadrágokban jár itthon is és mindig abban hordja a telefonját. Én meg agybajt kapnék, ha állandóan a zsebemben kellene tartanom a telefont vagy bármit… jaj ez a Mars és a Vénusz. Na de nem baj, mert nem vártam ám, hogy az Apple kitalálja, hogy a waccsal lehet megkeresni az ájfónt… A jó barát Garmin órám harmadik esztendeje ment meg a szívstoptól, átlag napi másfélszer. Csak nyomom a gombot és máris visít a telefon! Fordítva is működik ám, s bár sosem gondoltam volna, hogy valaha a telefonomon kérem majd számon, hogy hol az órám, de tegnap pont ez történt. Ezek ketten szeretik egymást, immár elválaszthatatlanná tette őket a blútútH. A világban fej nélkül szaladgáló családanyák immár meg vannak mentve!
Mondjuk, ha az iPhone 12-n mindössze ennyi reklámoznivaló van (na meg az éjszakai szelfi, az minden pénzt megér!), akkor olyan veszett nagyot nem fejlesztettek ezúttal. Csak mondom.
Kölcsönvett Kincsek 