Tegnap ebéd-randink volt Anna néhány osztálytársának az anyukájával, és egy olyan bevásárlóház food courtjában találkoztunk, ahol én még korábban nem jártam. Itt Osloban a food court-ok alig hasonlítanak ahhoz, amivel eddig meg voltam szokva (ahol a kínálat kevés variációval: Meki, KFC, gyrosos, kínai s még vagy 4 fast food). Ezek általában nem feltétlenül fast food helyek, hanem inkább úgy határoznám meg, hogy street food típusú éttermek közös asztalokkal, ebből kifolyólag általában az egészséges vonalon át a desszertekig minden szájízre akad ilyen helyen ebéd vagy vacsora. A Mathallen-ről már írtam korábban, de a főváros tele van kisebb food court-szerű létesítményekkel, melyek közül mostanig alig sikerült néhányat felfedezni.
A tegnapi tapasztalataim kapcsán eszembe jutott két dolog, amelyeket eddig nem érintettem itt a blogon, ezért ma ezekről fog szólni a bejegyzés.
1. Hogyan oszlik meg Norvégiában közös étkezéskor a számla?
Annyit előre elmondhatok, hogy nem úgy mint otthon, hogy összedobjuk tízlejenként a pénzt az asztal közepére és a végén vagy nevetségesen nagy összeg marad borravalóra, vagy semennyi, sőt. Ennek a legfőbb objektív oka, hogy Norvégiában már nagyon ritka esetben használ valaki készpénzt. Ezen felül bevezettek egy szerintem zseniális rendelési-rendszert, melyet a vendéglátó egységek jórésze alkalmaz immár: a QR-kódos rendelést. Amúgy simán meglehet, hogy már otthon is van ilyen és cseppet sem nagy szám, amit írok. Figyelembe véve, hogy egy éve elköltöztünk és azóta nem is voltunk otthon és hogy előtte majdnem egy évig nemigen jártunk a covid miatt ilyen helyekre, elképzelhető, hogy a tudásom megrozsdázott. Ez a fajta rendszer itt korábban is létezett már – opcionálisan -, de a pandémia idején a legtöbb helyen a személyes érintkezés minimalizálásának az érdekében kizárólagossá tették a digitális rendelési módot, mely abból áll, hogy minden asztalon megtalálható egy kód, melyet a telefonnal beolvasván megjelenik a teljes menü.
A food court esetében megjelenik az összes étterem és ezeken belül kell a kínálatot böngészni. A kiválasztott ételeket és italokat épp úgy kell megvásárolni ezek után, mint bármely házhozszállító applikációban (pl. Foodpanda, Wolt stb.), meg kell adni a személyes adatokat, az asztalszámot és bankkártyával kell fizetni úgy, hogy általában a borravaló mennyiségét ezen a ponton hozzá lehet számoltatni a végösszeghez. Az a legklasszabb benne, hogy az asztaltársaktól teljesen függetlenül lehet a pénzügyeket rendezni és ha például az ember sörözni ült be valahová, akkor az utánpótlást bármikor megrendelheti, nem kell vadászni a pincért, a végén sem kell sokat várni a számlára, amikor az ember már indulna és a borravaló mértékéről is mindenki maga dönthet, ezt sem kell összehangolni (úgy vettük észre, hogy a norvégok nem kifejezetten nagylelkűek ebben a tekintetben, de lehet, hogy ezidáig csak kimondottan fukar emberekkel hozott össze mindeddig a sors). Ennek a módszernek a praktikusságáról ódákat tudnék zengni, nagyra értékelem és remélem, hogy a közeljövőben ahol csak kivitelezhető, otthon is be tudják majd vezetni.
2. Igazi étel vagy csak hozzávalók összedobálva?
A Wildfit program kapcsán találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy a “megengedett” és egészséges hozzávalókból sehogy se tudtam a szó klasszikus értelmében vett fogásokat összeállítani. Bármelyik általam ismert receptet szerettem volna elkészíteni, valamelyik hozzávaló nem lett volna megfelelő. A klasszikus gyep-salátától örök életemben kirázott a hideg s minden egyéb még ha főzve is volt, valahogy nem tűnt igazi ételnek. Az volt az érzésem, hogy ha nincs arra amit eszek egy hivatalos név, akkor ez nem is fogás, csak hozzávalók, amelyeket felváltva majszolunk kevés jókedvvel. Azóta a vegán receptek és a clean eating kapcsán elég sok Youtube tartalmat fogyasztottam és rá kellett jönnöm, hogy ha egy tálba egymás mellé halmozzuk az összes makrónak megfelelő hozzávalót és ezeket egyben kezdjük el kanalazni, akkor attól, hogy nem nevezzük mondjuk cézársalátának és nem egy konkrét recept alapján készítettük el, az eredmény még kitűnően megállja a helyét ebéd gyanánt.
Sőt, ez így príma meal prep megoldás, mely ráadásul remekül eltűnteti a hűtűből a maradékokat. Ilyen volt a mai ebédem is: fél szelet maradék sült lazacból, egy marék grillezett zöldségből, fél bögrényi főtt rizsből még a hétvégéről és egy jókora kanál vöröspestoból sikerült összeállítani egy olyan tálat, amely szerintem megállná a helyét bármelyik clean food étteremben. Ha az ember megszereti ezeket az improvizált fogásokat, akkor egészen könnyű dolga lesz az egész heti egészséges ebédek összeállításában a forradalmi “hozzávaló-előkészítő módszerrel”. Ennek az a lényege, hogy nem dobozolunk be teljes fogásokat hétvégén az előttünk álló hétre, hanem helyette előkészítünk néhány alap-hozzávalót, melyekből a hét folyamán nagyon kevés munkával összeállíthatók a finom, egészséges és tápláló ebédek. Például megfőzünk egy nagyobb mennyiségű gabonát (rizs, quiona, bulgur), sütőben grillezünk 2-3 féle zöldséget (célka, édeskrumpli, gomba), előkészítünk valamilyen mártást vagy öntetet (pesto, hummus), megfőzünk valamilyen hüvelyest (bab, csicseriborsó, lencse), megsütünk egy nagyobb mennyiségű húst, ha nem akarunk megmaradni a vegán vonalon, amit utólag sokféleképpen fel tudunk használni és meggyőződünk róla, hogy a hűtőben akad elég friss zöldség, amit még hozzá lehet adni az ételekhez. Ezeket a hozzávalókat tényleg ezerféleképpen lehet a hét folyamán variálni s mivel elő van főzve-sütve minden, az ebéd mindig 15 perc alatt el tud készülni.
Egyelőre én még tudatosan nem vezettem be ezt a rendszert, de ezt a gondolatmenetet szoktam követni akkor, amikor a maradékok felszámolása a cél a hűtőben. Tegnap aztán kipróbáltam a megrendelt őszi salátám kapcsán (bulgur, avokádó, zöldek, paradicsom, karfiol, hummus, magvak), hogy milyen az, amikor profik állítják össze a “receptmentes” ebédet. El kell mondanom, hogy igencsak finom az eredmény, ha az ember megbarátkozik annak a gondolatával, hogy az ételének nincs különösebb neve és nem is igen köthető semmilyen nemzet hagyományos konyhájához.
Neked mi a véleményed a hasonló fogásokról? Nevezhetünk valamit attól még ebédnek, hogy nem marhapörkölt nokedlivel a becsületes neve?
U.i. Igyekszem mindig megragadni, tájékoztató jelleggel, az alkalmat arra, hogy beszámoljak a tényleges norvég árakról. Hasznos info lehet azok számára, akik az utazásukat tervezik. Azt mindenki tudja, hogy ez egy drága ország, de azért nyilván nem mindegy, hogy mennyire és a drága is mindenkinek mást jelent. A tegnapi ebéd amint említettem egy food court rendszerben működő, egyáltalán nem “fancy”, de roppant civilizált, városközpont-peremi helyről volt rendelve – és helyben került elfogyasztásra (ez azért fontos szempont, mert Norvégiában általában drágább az étel, ha nem elvitelre kérjük). A fotón látható ebédre 240 korona (kb. 25 euro) körüli pénzt fizettem – ez az ár tartalmazta a 10% borravalót. Sok? Kevés? Viszonyításképpen Erdélyben csak a fenti mosolygós latte árából napimenüt lehet enni, drága helyen. Azt hiszem soha nem értékeltük eléggé azt, hogy milyen olcsó otthon az élelmiszer. Na majd ezentúl!
Kölcsönvett Kincsek 