Mikor Norvégiába költöztünk, akkor állandóan megtalált bennünket az a kérdéskör, hogy “Miért mentünk olyan messzire? ÉS Ugye nem is lehet megszokni azt a teljesen más világot?”. Azzal, hogy idén Magyarországra költöztünk a kérdések azonnal irányt váltottak: “Nem volt jó nektek ott? – Ide?! Minek? Mindenhol máshol jobb, hogy is képzeltétek?!”.
Persze fel sem merül, hogy bárkinek is meg szeretnénk felelni – tudjuk mi, hogy mit miért. Még ha nem is látjuk mindig a folyamat végét, azt érezzük, hogy nekünk most itt jó. Annak ellenére jó, hogy bármennyire is igyekszem nem a nosztalgia lila szemüvegén át visszatekinteni az osloi időszakra, azért nyilván csak utolér egyik-másik sóvárgó gondolat árnyéka, amikor eszembe jutnak helyszínek, érzések, gondolatok. Nagyon sok jó dolog volt Norvégiában, kifejezetten értékeltük elsősorban a természeti adottságokat: a reggeli futás élményét a fjord-mentén, a hétvégi grillezős hegymászós kirándulásokat Oslo körül, az erdők végtelen áfonyabokrait, a hosszú igazi telet hideggel és nagy hóval és külön ötször aláhúzva a futósízés élményét, a hűvös tengerparti strandokat nyáron… ezek mind olyan dolgok, amelyeket nyilván tényleg nem lehet Budapestre hozni, bármilyen optimistán jószándékú is legyen az ember. Hiányzik továbbá a narancsos Freia csoki, a tyttebaer lekvár, a könyvtár felhasználóbarátsága mellette az csodás korcsolyapályával, óriási felkiáltójellel a Kaffebrenneriet zseniális zabtejes kávéja, a friss norvég lazac heti több alkalommal, a nemzetközi közösség sokszínűsége és a curry illatú barátnőm, a lakásunk környékének a békességes biztonságossága… És nyilván van egy nagyobb lista arról, hogy mi az, amit cseppet sem hiányolok, ezeket jó lesz nem elfelejteni.
Ha megragadnánk a számok mentén, akkor azok sajnos nem a pozitív oldalra billentik a mérleget, és bár nem állítom, hogy meglepő helyzettel állnánk szemben, azért kicsit titkon reméltük, hogy nem épp olyan súlyos a helyzet, mint amilyenről a panaszkodó alaptermészetű magyar nemzet fia (vagy lánya) referálni szokott. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, de viszonytásképpen elmondhatom, hogy Budapesten ketten nem keresünk fele annyit sem, mint amennyit István egyedül keresett a hivatalosan nem is 8 hanem 7 és fél órás munkanapos norvég munkaszerződése keretében (az érem másik oldala, hogy óriási felelősséggel, stresszel és sok-sok túlórával járt az a konkrét munkakör, szóval a pénzt sehol sem “ingyen” adják). Ezzel az aránnyal egyébként még nem is lenne baj, abban az esetben, ha Magyarországon a dolgok általánosságban fele annyiba kerülnének, mint Norvégiában. Erre ráadásul az elrettentő példaként emlegetett óriási norvég árak mellett reális esély is lenne, de a gyakorlat sajnos nagyon más képet mutat. Bár vannak olyan dolgok, amelyek Budapesten sokszorosan olcsóbbak, mint Osloban (petrezselyem!), csomó minden viszont épp ugyanannyiba kerül (fast fashion ruhák, nemzetközi élelmiszermárkák termékei) és a nagy átlag távolról sem mutat árfeleződést, sőt! Ami pedig a lakhatást illeti, az osloi albérletünk, bár összegesítve káprázatosan drágának tűnik, de egy helyi minimálbérnek számító fizetésből bőven kifizethető, miközben hasonló kaliberű bérlemény Budapesten a jelenlegi piaci viszonyok mellett a helyi minimálbér duplájából sem tartható fenn. Ez pedig égbekiáltó, fájdalmas és megcáfolhatatlan különbség, mert bár Alpro zabtejet nem kötelező vásárolni, lakni nyilván muszáj és nem mindegy az sem, hogy milyen körülmények között. Ez a mai valóság és ezt szépíteni nem is igen lehet, de hogy mennyire hagyjuk magunkat eltemetni a tények által, az úgy gondolom, hogy egyéni döntés.
A pozitívumok számunkra teljesen mérhetetlen és abszolút szubjektív, véletlenszerű apróságok formájában jelentkeznek leginkább, melyekről meggyőződésem, hogy lépésről lépésre átbillentik a mérleget, illetve mivel mi már átbillent optimizmussal érkeztünk ide januárban, ezért pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy ezek az apró golyócskák nem engedik, hogy a másik serpenyőben lévő óhatatlanul is szaporodó téglák súlya lehúzza őket. Azt tervezem, hogy itt a blogon a semmiségekről fogok többet írni, mert nagyon fontos, hogy tudatosítsuk és minden erőnkkel nyomatékosítsuk azt, hogy ezek miatt és egyebek miatt is alapvetően nagyon jó nekünk. Onnan tudom, hogy most már végre tényleg berendezkedtünk, hogy elkezdett időm lenni írni, tervezni, kapkodás nélkül elérni a napi és heti célokat, látom a listám végét, sőt néha el is érem, hogy mindent kipipáljak rajta. Kezd beállni az egyensúly.
A múlt heti legfényesebb sikerem például az volt, hogy megértettem végre a módszerét annak, hogy szuper-ritkaságszámba menő színházjegyeket tudjak vásárolni, és így például a sokak által vadászott A Pál utcai fiúk c. előadást is láthatjuk majd, ha minden jól megy, júniusban. A Google algoritmus pedig úgy tűnik, hogy már jobban ismer engem mint én magam, mert az este ezt a zseniális videót gurította elém az ajánlások keretében.
Ez után az előadás után azóta sóvárgok, hogy egyszer eljött vele Mácsai Pál a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra, de én valami miatt nem tudtam megnézni. Így most eszembe juttatta a YouTube, hogy Budapesten lévén akár vadászhatnék is rá jegyet… Hát így történt, hogy április elején végre élőben is láthatjuk. Alig várom! Érted már, hogy milyen golyókra gondolok? Sok ilyen élmény van Budapesten, amit nem tudunk, nem lehet megkapni külföldön. Ezek nekünk fontosak. Ezek adják az élet savát-borsát. Szép ez a budapesti tavasz!
Kölcsönvett Kincsek 