Azt hiszem, hogy erre a kategóriára szokták mondani, hogy AZTAMINDENIT!!!
Reggel fél tíz lehetett, az íróasztalomnál ültem, amikor egyszer csak hallatszott egy nagy robaj – moraj – szörnyű hang – recsegés.. El sem tudom mondani. Hirtelen persze, hogy nem tudtam, hogy mi a baj csak reflexből kicsire húzódtam. A mellékelt képen szereplő világítótestet a srácok a földről szedték össze. Tőlem 15 cm-re csapódott be a plafonról zuhantában. Közben nem győzték hangsúlyozni, hogy jó nehéz, ha a fejembe esik így és úgy járok. Hozzáteszem, hogy a sokkos állapotomban fölöttébb kedvesek és odafigyelők voltak, vizet és teát ajánlottak, kitámogattak, próbáltak vigasztalni a maguk módján. Igen, a zajt is rossz volt hallani, de igazán akkor keseredtem el, amikor belegondoltam, hogy a gyerekemet egy órája tettem ki az ovinál, és ha ezt az izét kicsit arrébb szerelik vagy az asztalomat kicsit jobbra állítják, akkor ezt a bejegyzést most biztos nem írom, de lehet hogy… Najó, szentimentális idétlen vagyok, de megint jön, hogy sírjak. Az ember nem kell fára másszon vagy repülőre üljön vagy autót vezessen vagy biciklizzen a forgalomban vagy villanyt szereljen vagy… elég, ha elmész reggel dolgozni és… Miért olyan nehéz elfogadni sokszor, hogy az életünk éppen ennyire Isten kezében van?
Kölcsönvett Kincsek 